„Nem vagyok függő, nincs szükségem segítségre! Meg tudom oldani egyedül is!” – hallottátok már a fenti szöveget? A függő ember tipikus hárítása. E mondatok elhangzása és a tényleges segítségkérés között akár évek is eltelhetnek, de van, aki soha nem jut el a megoldásig, mert nem oldódik fel benne a masszív tagadás. Menekülés a valóság elől: függőség facebook, instargram, tiktok közösségi oldalakon 
Ismerős az érzés, hogy egy kiadós rohanós nap után szinte vágyakozva pattanunk le a gép elé? Esetleg egy unalmas társasági összejövetel kellős közepén az asztal alatt matatunk az okostelefonunk után? Két fő ismérve van a függőségnek: „rendszeresség” és „használat”. A Facebook-függőség mindkettőt kimeríti. Napi szinten használjuk, és „elvonási tünetek” lépnek fel, ha sokáig nem művelhetjük. Gondoljunk csak arra, mikor nyaralásunk alatt pár óráig, - ne adj isten! - pár napig internetelérés nélkül maradunk! Idegessé, ingerültté válunk, és környezetünkkel is összezörrenünk. Mi más ez, ha nem elvonás?! „Segítségével” elmenekülhetünk a valóság elől, nem kell jelen lennünk az életünkben, magunk helyett mások életével foglalkozhatunk. Mi más ez, ha nem használat?
Ha ilyen rossz a közösségi háló, miért lógunk rajta mégis?
A szerfüggőségekhez hasonlóan a Facebook is kezdetben előnyös arcát villantja fel, pozitív kulcsélményeket ad és magához láncol. Számtalan előnye is van. Véleményem szerint a mérték a lényeg! A határ, amikor még én irányítok, s amikor már engem irányítanak, vékony mezsgyén húzódik. Mint minden függőség esetében itt is kontrollvesztés következik be, és az irányítás kicsúszik a kezünkből.
Tény, hogy akinek a felmenői között volt szenvedélybeteg, az hajlamosabb a függőségre (=genetika), az is tény, hogy aki függő környezetben nőtt fel, az eltanulhatja az addiktív viselkedést (=tanuláselmélet). Mindemellett létezik az ún. „függő személyiség”, aki eleve magában hordozza a hajlamosító tulajdonságokat? A szakirodalom általában „dependens személyiségként” ismeri, leírása kimerül az alkoholfüggő ember viselkedésének ismertetésében. Menjünk azonban egy kicsit mélyebbre!
Minden embernek vannak jó és rossz tulajdonságai. A baj akkor van, ha valamilyen hiányállapot következtében az egyensúly felborul, és valamely szükséglet, késztetés elburjánzik!
Íme, néhány negatív tulajdonság, melyet kielégít, sőt felturbóz a Facebook, insta, tiktok...
Egoizmus: hiúságunknak, önközpontúságunknak, magamutogatásunknak remek táptalaja a közösségi háló. Tökéletes beállítású, agyonfilterezett képeket posztolunk magunkról, különleges helyekről jelentkezünk be, élvezettel gyűjtjük be a kedveléseket és a kommenteket. Néha csalunk is: a hozzászólásokat könnyen lehet manipulálni, csak a pozitívokat meghagyva, a posztokat ügyesen fenn lehet tartani, az akadékoskodó ismerősöket letiltani, és még sorolhatnám. Szépen felépül hamis énképünk, aminek „csupán” annyi a baja, hogy nem valódi, és rendkívül gyenge és ingatag lábakon áll!
Kisebbrendűség: a mérhetetlen ego mögött valójában önértékelési problémák húzódnak! Miközben kényszeresen igyekszünk fenntartani magunkról az általunk vélt pozitív képet, valójában irigykedve nézzük mások életét: szebb, jobb, okosabb, gazdagabb, tehetségesebb, gondtalanabb, mint mi. Mennyivel könnyebb neki!
Szorongás, félelem: ismerős feszültség a gyomorban, vagy hirtelen felrobbanó düh, mikor felfedezzük az általunk nem kedvelt személyek bejegyzéseit. Néha már nem is kell, hogy örömködő posztok legyenek ezek, a puszta létük kiborító számunkra.
Uralkodni vágyás: a Facebook révén „felügyelői” énünk is remekül kielégül. Egész nap a kontroll, az irányítás illúziójában lebeghetünk, komment, és like áradatot zúdítva másokra. Ára „csupán” annyi, hogy figyelmünknek 0-24 órában töretlennek kell maradnia, és jön az elvonás, ha ez nem sikerül!
Rosszindulat: többnyire pletykálni is szeretünk, néha kárörvendőek vagyunk. Egy kiadós szombat esti csevej során a csajokkal egyik ellenfelünk sem menekülhet, alapos elemzésnek lesz kitéve, tuti!
Boldogtalanság: éltünket –még ha olykor magányosnak, sivárnak is tűnhet néhány pillanatig ellensúlyozni tudjuk virtuális „ölelésekkel”, látszat-törődésekkel.
Érdektelenség: ma már egyszerűbb boldog szülinapot kívánni valakinek az idővonalán, mint bekopogni hozzá. Könnyebb, mert valójában élőben kedvünk sincs hozzá, és nem is érdekel bennünket az illető. Szomorú, de így van…
Elkeserítő kórrajz ez? Lehetséges. Mégis, ha felébredünk és kilépünk a tagadásból, máris megtettük az első lépést önmagunk felé.
Megérdemeljük a jobb életet! Sosem késő!