A kényszeres zavarokhoz hasonló a gyűjtögetés is, itt azonban az előzőekkel ellentétben neurobiológiai hatások is kimutathatóak. Azok az emberek, akik kényszeres gyűjtögetésben szenvednek, olyannyira ragaszkodnak dolgaikhoz, hogy nem dobnak ki szinte semmit, mert attól tartanak, hogy a jövőben még valaha szükségük lehet rájuk. Továbbá túlzottan felülbecsülik bizonyos tárgyak értékét, vagy megszállottan kötődnek azokhoz; a gyűjtögető emberek valójában a tökéletességre törekszenek. 
Amikor egy gyűjtő úgy gondolja, hogy a kollekciója elég nagyra nőtt, és már nincs hely újabb daraboknak, leválogatja a számára legértékesebbeket, a többit pedig eladja vagy továbbad rajtuk. Egy kényszeres gyűjtögető ezzel ellentétben csordultig halmozza lakását holmijaival. Ez nemcsak mentális, hanem higiénés és biztonsági problémákat is magával vonz. A tárgyak között nehézkes lesz a közlekedés, az otthon tisztán tartása lehetetlenné válik, rágcsálók, csótányok, rovarok és egyéb kártevők beköltözése és elterjedése elkerülhetetlen, és későbbi kiirtásuk szinte esélytelen. Tűz esetén az oltást és a mentést is megnehezítheti az illető hatalmas gyűjteménye.
Bármily meglepően hangzik, a szemetet, hulladékot otthonaikban felhalmozó emberek valójában a tökéletességre törekszenek, amikor attól tartanak, hogy rossz döntést hoznak valaminek a kidobásával. Döntésképtelenségük valójában pedig a mélyben lévő önbizalomhiányhoz köthető. Annyira félnek a legkisebb hibától, annyira szoronganak ettől, hogy igyekeznek elkerülni a végleges döntést is. A kényszeres számára a döntés pedig pokoli kín, mert az végleges és a hibázás lehetőségét hordozza magában. Ha pedig hibát vét, úgy érzi, hogy leértékeli magát.
